Ha tudnád… Vagy legalábbis sejtenéd, mit érzek most, nem kellene magyarázkodnom. De megpróbálhatom elmagyarázni. Képzelj el csak egy tengert… Azúrkék fényében megcsillan a mélykék, lágyan ringatózik, enyhe sós illata csípi a sebet a szádon. Egyre jobban. Vagy egy sötét folyosót. Rohansz benne. Futsz, mint aki az életéért küzd. A falakat áthatja a szívdobogásod, nem hallasz mást, csak azt, hogy hangosabban ver, mintha egy repülő húzna el a bársonykék, csillagokkal megszórt éjszakai égen. Bum-bum. Nem hagy alább, lábad is gyorsabb, mint szokott. Talán a halálfélelem hajt előre? Vagy valami más…
Talán egy napsütötte utcát, ahol emberek mászkálnak. Zsúfolásig telt vidám arcok villanak a fényben. Majd előkerül ő. Messziről kiszúrod. Fekete kabát, arca előtt kendő. Majd odaáll eléd, és belédszúrja a tőrét, majd lassan összeroskadsz az utcán, elvérzel. Az embereket persze nem érdekled. Csak állnak, bámészkodnak egy kicsit, majd továbbállnak, majd arcuk újra felderül, és folytatódik minden tovább.
Ha tehetném…
Te mit tennél? Mernél tovább érezni? Vagy megállnál, mert már nem látnál kiutat? Vagy egyszerűen csak azt csinálnád, mint én most? Állsz, belül sikítasz. Sikoltok, igen. Éles hangom elvágja előlem a napfényt. Nem bírom már. A szenvedés legyen szenvedés, a kín legyen kín. A csillagfény legyen édes, hogy a nappalra majd a halál hozzon hajnalpírt.
