Egy életérzés. Báj, kecsesség, türelem, várakozás. Parfümös virágillat. Kínszenvedés, fájdalom, sírás, majd (?) a boldog találkozás. És az a két hónapnyi önfeledett öröm, amit végignézünk, ahogy elég. Végigég, mindent felperzselve, amit körülötte talál. Ma este eljön az pillanat, amikor egy fiatal szemüveges srác felszáll a gépre, és hazajön. Egy éve… egy éve várok erre a pillanatra, amikor megcsörren a telefon, hogy “szija, megérkeztünk…”, és végre elkezdődik az egész. De ahelyett, hogy örömteli nevetésemtől csengene a ház, most itt ülök összetörve, és félek. Félek?? Hát mitől?
Attól, hogy csak álmodom. Hogy hirtelen elhomályosul minden, és felébredek : hétfő van, iskola, és csak álmodtam az egészet… Legfőképp őt…
Emlékszem, februárban egy napra vége szakadt mindennek. Befejeződött, de éppen csak másnap estéig. De az az egy nap bőven elég volt nekem: összeomlott bennem mindaz, amit addig elterveztem: megszakadt álmaim hálója. Kis molyrágta lyuk, de majdnem felemésztett.
Majdnem.
Ragaszkodom, de talán túlságosan is.
Ez az, amiért nem tudok lemondani róla.
Nekem ez nem szerelem. Az egy kopott, ódivatú szó, amire mindenki máshogy gondol. Olyan, mint egy elhordott pulóver. Színe elfakult, ujjai megnyúltak, és kis lyukacskák éktelenkednek rajta, talán zsírfoltok mellett. Hamis ígéret, hogy jó lesz az neked, megteszi, passzolni fog rád, és majd hordhatod, amíg csak élsz… Éltem már meg ilyet is, olyat is, gyermeteget, gördeszkásat, igérgetőset és eltűrőset, kamut és rövidet, de ilyet még soha.
Én nem tudom kifejezni.
Nem tudom elmondani, nem tudom egyszerűen szavakba önteni, és nem is tudom a szélbe susogni, hogy mit érzek. Karneváli kavalkád, színfoltok, egy pohár édes vörösbor, és egy szívdobbanás: ez vagyok én. Egy állandó keresés. Egy állandó kérdés.
Vagy egy magánblogba öntött, pohárnyi fájdalom.
