Attól, hogy csak álmodom. Hogy hirtelen elhomályosul minden, és felébredek : hétfő van, iskola, és csak álmodtam az egészet… Legfőképp őt…

Emlékszem, februárban egy napra vége szakadt mindennek. Befejeződött, de éppen csak másnap estéig. De az az egy nap bőven elég volt nekem: összeomlott bennem mindaz, amit addig elterveztem: megszakadt álmaim hálója. Kis molyrágta lyuk, de majdnem felemésztett.

Majdnem.

Ragaszkodom, de talán túlságosan is.
Ez az, amiért nem tudok lemondani róla.

Nekem ez nem szerelem. Az egy kopott, ódivatú szó, amire mindenki máshogy gondol. Olyan, mint egy elhordott pulóver. Színe elfakult, ujjai megnyúltak, és kis lyukacskák éktelenkednek rajta, talán zsírfoltok mellett. Hamis ígéret, hogy jó lesz az neked, megteszi, passzolni fog rád, és majd hordhatod, amíg csak élsz… Éltem már meg ilyet is, olyat is, gyermeteget, gördeszkásat, igérgetőset és eltűrőset, kamut és rövidet, de ilyet még soha.

Én nem tudom kifejezni.

Nem tudom elmondani, nem tudom egyszerűen szavakba önteni, és nem is tudom a szélbe susogni, hogy mit érzek. Karneváli kavalkád, színfoltok, egy pohár édes vörösbor, és egy szívdobbanás: ez vagyok én. Egy állandó keresés. Egy állandó kérdés.

Vagy egy magánblogba öntött, pohárnyi fájdalom.

Grat Hella. ^^,

Talán egy napsütötte utcát, ahol emberek mászkálnak. Zsúfolásig telt vidám arcok villanak a fényben. Majd előkerül ő. Messziről kiszúrod. Fekete kabát, arca előtt kendő. Majd odaáll eléd, és belédszúrja a tőrét, majd lassan összeroskadsz az utcán, elvérzel. Az embereket persze nem érdekled. Csak állnak, bámészkodnak egy kicsit, majd továbbállnak, majd arcuk újra felderül, és folytatódik minden tovább.

Ha tehetném…

Te mit tennél? Mernél tovább érezni? Vagy megállnál, mert már nem látnál kiutat? Vagy egyszerűen csak azt csinálnád, mint én most? Állsz, belül sikítasz. Sikoltok, igen. Éles hangom elvágja előlem a napfényt. Nem bírom már. A szenvedés legyen szenvedés, a kín legyen kín. A csillagfény legyen édes, hogy a nappalra majd a halál hozzon hajnalpírt.

kicsit gagyi, kicsit magyar, de ennyi. És a lényege : a reggae van volt lesz, az emo meg… ejj.

hát písz jo bradaz n szisztaz

Éj lettem, csend a hangom,
A napot akartam, s elégett minden.
Éj lettem, álom, árnyék,
Csak te ragyogsz még,
Gyönyörű kincsem.

Vak lettem, világtalan,
Tudom, hiába vezet kezed.
Vak lettem, szemem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

Ékszer a lelked,
Gyermek, hova rejtselek?
Ékszer a lelked,
Félek, eltöröm fényedet.

Vad lettem, bujdosó,
Veszett vérem megmérgezett.
Vad lettem, szívem nem ébred,
Hagyd hát gyémánt, hogy elveszítselek!

-He’s like a dog meowing. (..)
-Would I like a dog to meow? I guess, i would, yeah. “

Ez egy angolmunkafüzet volt. Ráadásul az enyém. Hupsz.
Gyerekek, ez lesz a sok angolórától.

fujj.